HOME

kis képre klikkelj

hanoi 2002

halong-öböl

A Halong-öböl neve leszálló sárkányt jelent és egy ideig még emlékeztem arra legendára, ahonnan ez számazik, de már elmúlt, és úgy gondoltam a hitelesség végett meg, na jó, lustaságból, hogy én ugyan ki nem keresem az utikönyvbõl. Mintha valakik megtámadták volna Vietnámot--na ez nem meglepetés, mikor nem?--és a leszálló sárkány megsemmisítette volna az ellenséget, a farkával hullámokat csapott, és ebbõl lettek volna a szigetek. Vagy nem.

Élményeink közül három típust emelnék ki: (1) lélegzetelállító táj, (2) kulináris élvezetek, (3) nagy az isten állatkertje, másnéven a "csoport". Akkor kezdem az utóbbival: amikor már a harmadik idevágó utibeszámolóban szerepelt, hogy hogy süllyedt el a "hajó"-ként hirdetett tákolmány, gondoltam egyet és beírtam az internetes keresõbe, hogy Halong Bay és safety, mondván hogy abból baj nem lehet. Ki is köpte a Kangaroo Cafét, ami egy ausztrál házaspár utazási irodája. A Kangaroo Cafe jelszava: Your dong is safe in our hands! amihez nem árt tudni, hogy a dong nemcsak Vietnám pénzneme, hanem angolul diszkréten a kedves vendég remélhetõleg a dongnál kõkeményebb farkára is utal. A társaság emblémája egy végtelenül idétlen, vietnámi zászlót lobogtató kenguru, ami jól láthatóan rá van festve a busz oldalára, ami Hanoiból az öbölbe vitt minket--errõl annyit, hogy utitársaink (erre hamarosan tényleg rátérek) egyike, mikor begördült a busz a félúton tartott rövid pihenõ végén, megkérdezte, hogy ez biztos a mi buszunk-e. Vietnám nyilván tele van olyan buszokkal, amikre kurva nagy vörös-zászlós kenguru van festve.

Kenguruék a nyugat és kelet érdekes hibridje voltak. Abban például teljesen keleti volt az utunk, hogy kiderült, a késõkre végtelennek tûnõ ideig képesek várni. Meg abban is, hogy az ismertetõ az ausztrál tulajdonosok ellenére azon az angol nyelven íródott, aminek a magyar megfelelõjét néha kínai import gyerekjátékokon, zsírfol-teltávol itókon illetve legmûvészibb fokon a svéd leszerelhetõ kormánykerék hirdetésében olvashatunk. (Ha egyszer hazajutok, ígérem, felteszem ide csak hogy lássa mindenki, hogy felvesszük a versenyt Ázsiával!)

Tehát így indul a csábító-csalogató reklámszöveg:

Vendégeink 7:30-8:00 között a kávézóban gyülekeznek, majd egyik "új" légkondicionált kisbuszunk elviszi õket Bai Chayba (másnéven Halong Citybe). Ebéd után felszállnak a vitorlás "hajónkra" és kimennek az öbölbe.

Hát igen, az ember szívesen felszáll egy "hajóra", különösen, ha azon is kell aludni!

Utitársaink (mind a tizenketten) angolszászok és pimaszul huszonkevesek voltak, többnyire útban kb. Peruból Indiába--mi magyarok, korengedéllyel. Az sem javította a csoportdinamikát, hogy az angolokkal és ausztrálokkal ellentétben mi egymással idõnként egy érthetetlen titkos nyelven beszéltünk, nem feküdtünk elég közel (törülközõ-összeérésig!) a csopiba a tengerparton, rendesen akartunk beszélgetni small talk helyett, egyszóval kelet-európa kicsit elszakított minket a fiúktól és lányoktól. De azért mi is lelkesen ugráltunk fejeseket a hajóról a hihetetlenül tiszta vízbe (igaz, hogy nem a legmagasabb dekkrõl) és idõnként bekapcsolódtunk az utazás melletti egyetlen beszédtémába (sör), és együtt sóhajtottunk a többiekkel, mikor valaki már megint hatalmasat puffant a deckrõl levezetõ és a vizes láb alatt igen-igen csúszós lépcsõn lezúgva. Ó, Amerikában ebbõl meggazdagodna az ember!

Utitársaink általában nagyon figyeltek arra, hogy ne legyenek elájulva a látnivalóktól, amit azzal véltek megoldani, hogy nem néztek ki a hajóból, hanem regényt olvastak, sakkoztak, vagy csak egyszerûen szemlehunyással, sakkmentesen jelezték, hogy na õk sokat próbált utazók. Minket szerencsére semmi nem akadályozott abban, hogy gyönyörködjünk a tájban.

Meglepõ módon a Halong-öbölben csak évente pár napig van szúnyog--hálistennek ezt sikerült kihagyni, így aztán nagyon kellemes volt fent aludni a fedélzeten kint a vizen, fõleg hogy csak néhányan voltunk fent, ugyanis az idióta utitársak bent fõttek a levegõtlen kicsi kabinokban, talán mert mint sokat próbált utazók féltek kint aludni. Itt ért minket hajnalban a keleti vekker legszebb változata: kint a vizen mintha valami hangszeren játszottak volna--hajnalban két fadarabot ütögetett össze valaki egyre gyorsabban, gondolom egy halászhajón: öt óra, ideje felkelni. Állítólag ezt a vekker-megoldást persze rajtunk kívül minden hülye ismeri Kuroszava Yojimbo (A testõr) cimû filmjébõl, de sajnos ebbõl nem voltunk fölkészülve. Viszont a tengeri favekker határozottan jobb, mint a Cat Ba-i fazék-változat. (A Yojimbót azóta megnéztem--ne utazzon már az ember hiába--és hát sokkal viccesebb, mint a róla koppintott Egy maréknyi dollárért c. Clint Eastwood opus.) Még éjszaka különös és szép volt, hogy a vizben világít az ember, ahogy úszik. Sötét volt, nem sütött a hold, mégis lehetett látni, ahogy úsznak az emberek a vízben--ha jól értettem a vízben lévõ kalcium csillog.

A kulináris örömökhöz tartozik, hogy a hajón fõztek ránk, friss halat és tengeriherkentyûket ettünk, és a Cat Ba sziget, ami hosszas tartózkodásra éppoly kellemes mint Siófok, szintén elég erõs herkentyûben. Ezt az enyhe rosszullétig ki is használtuk.

A csúszós lépcsõrõl még annyit, hogy az ír származású ausztrál csoporttag úgy látszik elszánta magát, hogy demonstrálja a "luck of the Irish" kifejezés értelmét, miszerint az íreknek módjával van szerencséje. Mert ugye például szerencsének tekinthetõ-e, ha a besörözve a hajólépcsõn lecsúszott és lesántult embernek másnap a Cat Ba szigeten ellopják a táskáját a benne rejlõ banán miatt a majmok és a leghevesebb dobálásra sem adják vissza, viszont arra az egy-két széttépett táskadarabra és ehetetlen tárgyra, amit mégis ledobálnak a fáról, ráfekszik egy kígyó? Hát írnek se könnyû lenni.

HOME

TOP