HOME

kis képre klikkelj

laosz 2003

vad vizek és ópiumbetyárok

Vadvizi evezésnek épp nem nevezném a Nam Ou folyón való csónakázásunkat (azt mondják, ez a legszebb laoszi folyó: Kínában ered és valamivel Luang Prabang fölött folyik bele a Mekongba), mert a száraz évszakban csak kettes-hármas fokozatú zúgók vannak, a folyó ilyenkor elég lassú, ennek a hátránya az, hogy az ember evez, mint az állat, mégse halad elõre, elõnye viszont, hogy végül csak dekorációs illetve napvédelmi célokat szolgált a fejünkön a sisak és egyszer se borultunk fel. Ez novemberben nem így lett volna, mert eszeveszett sodrása van a víznek.

Márpedig igenis vadvizi evezés volt, annak lett eladva. és igenis voltak rajta zúgók, amit onnan is lehetett tudni, hogy az emberünk hangos LAPISZ! LAPISZ! felkiáltással figyelmeztetett minket, ha már a láthatáron volt a következõ, és elõször nem értettem, mit hadovál folyton a lapisról, ami ugyan az egyik kedvenc kövem (ezt honnan tudja?), de arrafelé sajnos egy megveszekedett darabot se láttam, aztán idõvel rájöttem, hogy a "rapids" szót ismételgeti a maga sajátos artikulációs bázisával--de akkor már majdnem késõ is volt... [Zs.]

Nem kajakkal mentünk, hanem kis piros tutajjal, na jó, túracsónakkal, amivel nagy sikert arattunk a folyóparti rizsmunkások és fürdõzõ gyerekek körében. Ebédelni annak a tizennyolc éves srácnak a falujában álltunk meg, akiben idegenvezetõnket és úszómesterünket tisztelhettük. A parton a gyerekek nagyon lelkesek voltak, hogy végre történik valami és mindenki egyszerre szeretett volna pumpálni, szerelni, ágakat hozni, hogy a déli tûzõ napon legyen mivel letakarni a csónakot.

Én pumpálok!	Nem, én pumpálok!
A hajóõrök	Dr. Livingston búcsúzik

A legtöbb faluban van egy fedett, nyitott házikó, ahol padokon meg gyékényen lehet kollektíve hûsölni a déli órákban, amikor lao ember nem megy ki a napra, nehogy megnyekkenjen az alaplapja. Mindenki itt kvaterkázott, miközben mi benyomtuk a szendvicsünket,

és remekül szórakoztak rajtunk. Naná.

Furcsa (de igazságos) érzés hirtelen kukkolóból kukkolttá válni, ezt kéne csinálni mindenkivel, aki a valóvilágban dagonyázik. mi elég jól hoztuk saját magunkat, bár mint kiderült, a szokásosnál kissé nyögvenyelõsebben eszem (pedig, mint tudjuk, nem szoktam elsietni), ha egy egész falu néz, és közben nyilvánvalóan arról beszélgetnek (elnézõen nevetgélve), hogy milyen idétlenül nézünk ki. amúgy elképesztõen kedvesek voltak, kedvem lett volna mindenkit azonnal örökbefogadni.

Másnap, hogy ne csak a karunkban legyen iszonyatos izomlázunk, nekiálltunk hegyet mászni. Egy kicsit dobáltattuk magunkat egy kisteherautó platóján egy úgynevezett úton, aztán átkeltünk a Nam Khan folyón egy river taxinak becézett lukas csónakon, és pár tucat tikfaerdõ, rizsföld meg bivaly után el is értünk egy faluba, ahol lao theung-ok laktak. Ez a folyóhoz képest a második szint, ahol lakni lehet és ide még van rendes út--ennek megfelelõen egész jók voltak az állapotok és mindenki vidáman tett-vett.

Már a falu melletti kõbánya is elég félelmetes; van ugyan egy-egy daru, ami néha álmosan felemel egy hatalmas szikladarabot aztán lebassza, hátha kisebb darabokra törik, idõnként robbantanak, de közben száz ember ütögeti a követ még csak nem is csákánnyal, hanem kalapáccsal, anélkül, hogy bármilyen szemmel látható változás történne a kövön. A kõbánya mellett indul egy meredek girbe-gurba köves ösvény, amin két ember fér el egymás mellett. Egyszercsak szól az emberünk, hogy vigyázz, ló. Sehol semmi. Ez valami vicc, gondolom éppen, amikor látom, hogy hihetetlenül óvatosan, minden követ gondosan bevizsgálva, tényleg jön le egy hegyi ló a bokatörõ ösvényen. Eléggé úgy tûnik, hogy ha udvariasan félreállunk a keskeny úton, rögtön le is ne gurulunk a völgybe, de aztán a fizika törvényeinek fittyet hányva mindenki jól jár (azt csak Öveges professzor tudná megmagyarázni, hogy sikerült).

Idõrõl idõre jönnek szembe mások is, nagy kosarakkal--mikor már nagyon ömlik rólam a víz, próbálok arra gondolni, hogy ha majd megtöltik a kosarakat a piacon (jó esetben a középsõ faluban, rosszabb esetben lent a folyóparton), még vissza is fognak jönni, méghozzá tele kosárral, úgyhogy jobb, ha nem sajnálom magam olyan nagyon.

De miért is sajnálnánk, elvégre szórakozni jöttünk, a francba is. [Zs.]

Pár órával késõbb vezetõnk instrukciói alapján kis virágokat helyezünk el egy amúgy gazhalomnak tûnõ valamire az erdõ közepén: a fönti falu lakói ugyanis animisták, és a rossz szellemeket kell távoltartani ezzel a kis növényrituáléval a falu amúgy láthatatlan határán--még semmi nyoma a civilizációnak, igaz késõbb se sok, amikor végre tényleg megérkezünk. (Az animistákról elég lesújtó véleménnyel volt még elõzõ nap a csónaktúra-vezetõnk, mikor mesélte, hogy a buddhisták elõször az iskolát építik fel egy faluban, aztán a templomot--azaz watot--de persze az animistáknak könnyû, nem kell templomot építeni a hegyen, csak kimennek az erdõbe pár gyommal, valamit hadoválnak, aztán ezzel el is intézik a dolgot, mondta rosszallóan.)

Már majdnem bent jártunk a faluban, mikor láttuk, hogy egy pici nõ három hatalmas palánkkal a vállán szalad szembe velünk a hegyi úton. Idõvel feltûnt a család többi tagja is: költöztek. Az atomjaira szétszedett házat költöztették, darabról darabra, lábon. Mikor odaértünk, a falun is látszott, hogy itt minden apróság hihetetlen erõfeszítést igényel, kisebbek a házak, kevés a háziállat, és nem kifejezetten barátságtalanok, de komorak az emberek. A gyerekek fölkötöttek a kezünkre egy-egy karkötõt, megvettük, állítólag az iskolázásukra megy a pénz.

A gyerekek saját maguktól rendezõdnek csoportba, imádják, ha fényképezik õket, és rögtön meg akarják nézni a képet. nagyon tudják már, mi a pálya digikamera fronton. [Zs.]

Ugye azért nem mentünk a híres Köcsögpusztát megnézni, mert ott garázdálkodnak az útonállók, konkrétabban azok a hirtelen megélhetésüket vesztett hegyi népek (hmongok), akik korábban ópiumból éltek, de ezt a kormány újabban nem hagyja. Na itt fönt északon, a hegy tetején, a világ végén, ahol közel s távol sehol egy fehér ember, kérdezzük a vezetõnket, ugyan hova költöznek ezek az emberek? Hát képzeljük el, azért költöznek, mert a kormány kényszerköltözteti õket, merugyanis ezek hmongok, akik ópiumból éltek, de ezt a kormány újabban nem hagyja. Na hát ez remek hír, gondoltam, Köcsögpuszta ide vagy oda, azért csak sikerült hat óra mászással becserkésznünk az útonállókat!

Igy már érthetõbb, hogy miért akar valaki a legkényelmetlenebb magaslati helyen lakni, ahova rendes út se vezet és ahova háton kell fölvinni a hizlalni való disznót. A hivatalos szervek azért még ide is felmásznak néha és pofátlan módon a zöldség közé beültetett mákot is megtalálják, ezért kell most állítólag egy év leforgása alatt a hmongoknak betelepülni más törzsek közé, hogy jobban szem elõtt legyenek. (Elõre megmondom, hogy nem lesz ebbõl semmi, egy-két hmong család jön-megy, ópium marad. Persze engem nem kérdez senki.) A falubeliek ópiumbosszúságaik dacára semmi jelét nem adták, hogy úton akarnának állni minket, így aztán lassan elindultunk vissza a folyóhoz.

Lefele menet még összetalálkozunk két hmong lánnyal, a vállukon keresztben egy-egy rúd, annak a két végén két hatalmas, zöldségekkel megrakott kosár. A legalsó, folyóparti faluból hozzák. Rettenetesen fáradtak, mégis kedvesen köszönnek és tulajdonképpen jókedvûen nevetnek saját magukon, hogy már két ilyen kis kosárkától is hogy ki vannak fingva na meg hogy hát az élet is milyen kibaszott nehéz, haha. Elköszönünk. Mindenki megy tovább. Mi szerencsére lefelé, zöldségek nélkül.

HOME

TOP