HOME

kis képre klikkelj

angkor 2001

átmeneti nehézségek

Bocsánat, ha idônként kicsit túl líraira sikerült ez a fejezet - úgy látszik, van ami az én iróniámat is kikezdi. Szingapúrban olyan mintha mesterségesen felpörgették volna az idôt, Kambodzsában viszont - legalábbis amennyire egy villámlátogatás alatt meg lehet állapítani - olyan lassan telik, hogy bármelyik óvatlan pillanatban megállhat. Van idô, van történelem és van az a fajta arcpirító szegénység, aminek híre-hamva sincs Szingapúrban. (Jó, itt oroszlánfalván - singa pura - sok más sincs; mintha az oxigént is kicsit kiszivattyúzták volna a légtérbôl a bacilusokkal együtt, amikor ezt az összkomfortos sterilszobát kialakították. Persze nem arról van szó, hogy Szingapúrnak ne lenne történelme vagy itt ne lennének szegény emberek, csak éppen az ember egyikbe se kénytelen belebotlani, ha nem akar. Sôt. Az itteni szegénység csak átmeneti zavarnak tûnik - foltokban, mint a felszakadozó felhôzet - nincs kizárva hogy egyszer még elmúlik. Zárójel bezárva.) 

A kambodzsai szegénység nem apró programhiba a szimulátorban, hanem kilátástalanul áll az idôben viskóstul, vizibivalyostul. Így aztán annak a modernizációnak, ami önmaga karikatúrájává pörög fel Szingapúrban, itt még a töredéke is valahogy teljesen anakronisztikus. Az Angkor-templomokhoz legközelebbi kis városka - Siem Reap - ennek a teljesen bizarr példája.

A hatalmas, kôbôl épült három-négycsillagos hotelek elôtt földút, csatorna nincs, az esôben elúszik a fél város, félméteres sarat dagasztanak a riksák, a bérelt autók is, amivel kivitetik magukat az emberek a templomokhoz, büszkén úsznak hoteltôl hotelig. A repülôtér ugyanilyen - egy forgalmas nemzetközi repülôtér és egy falusi vasútállomás öszvére. Por, meleg. Ha nem lenne itt a világ végérôl idezarándékoló rengeteg turista, teljes lenne a nyugalom. És nyilvánvaló, hogy csak egyre többen lesznek, a még tucatjával üresen álló szállodák meg fognak telni és már talán pár év múlva se lehet majd úgy megnézni ezeket a templomokat, hogy az ember valamit érezzen a hely hangulatából. Hát ez a turista bánata, akit viszont ki nem szar le, ugye.

Zárójel: Rémisztõ friss hírt hozott az újság 2001. június 17-én. A szingapúri miniszterelnök májusi látogatása nyomán--errõl sokat hallottunk, mert pont elõttünk járt ott--mostanra eldöntetett, hogy Szingapúr az elkövetkezõ hat-kilenc hónap során használhatóvá fogja tenni az angkori romokat. Idézem:

"Singapore is looking to develop a tourism master plan for the kingdom in the next six to nine months, so public facilities have become a key concern.

Singapore's Prime Minister Goh Chok Tong said, 'The favourite example I give was, supposing one of you had a big stomach-ache, what happens? Where do you go? Not a single toilet in the entire area. And then shopping souvenirs, where you have shops for tourists to have a meal, a good drink, where they feel safe, transportation, rain, what happens to the tourists.'" (itt az errõl szóló rövid cikk)

Érzem jön a Starbuck's Café meg a McDonald's ezerrel. S ott majd biztonságban érzem magam. Valami olyat képzelek, mint az itteni Disney-jellegû theme-park a Sentosa szigeten --azzal az apró különbséggel, hogy azon a szigeten soha a büdös életben nem volt semmi! Ellenben. Kicsit örülök, hogy mi már láttuk mielõtt megérkeznek a kényelem és jóízlés lovagjai, de nem vigasztal eléggé. Kiborító, hogy ez a hely túlélte a rengeteg háborút (állítólag mindenki vigyázott rá a körülményekhez képest), a több évtizedes szabadrablást, ami elég sok szobrot az értõ külföldi közönség kezére juttatott a thai mûtárgykereskedelem szíves közremûködésével--de ezt a fajta jótéteményt sajnos nem éli túl semmi sem. Zárójel bezárva.

A táj is szegény, szinte mindenhol szikkadt, kopár földek - itt ez a rizsföld, nem az a buja zöld gyönyörûség, mint Balin. Ott a hegyekbôl jön le a rengeteg víz, csak ügyesen kell irányítani - itt jó, ha egyszer egy évben megterem a rizs, kivéve a víztárolók és tavak környékét, és akkor is eléggé kornyadozik, mintha minden erejét megfeszítené, hogy állva maradjon. A teheneknek, bivalyoknak szánalmasan kilóg az összes bordája, ha tudnak, behúzódnak a legkisebb árnyékba amit egy fa vagy fal vet és rezignáltan legelésznek. A falvakban magas falábakon álló házak - hogy jobban szellôzzön és ne jöjjenek be annyira a kígyók - a kisebbek valami gyékényfélébôl, a nagyobbak fából, elvétve kôbôl.

Ahogy kilép az ember a reptéri váróból, ott áll ötven ember, aki abból él, hogy a Thaiföldrôl féllegálisan csempészett kocsijában elvigye az embert a tutiba. Ôk a siem reapi boldog alsóközéposztály. Amerikai dollárban keresik a pénzt és vidáman, vakon elôzve vezetik a jobbkormányos autójukat (oh, csempészet) a jobboldali forgalomban. Nekünk is volt két ilyen - egy sofôr és egy guide - és nagyon helyesek voltak mind a ketten. Egész jól tudtak angolul, és fôként a guide idônként meglepôen profi szókinccsel magyarázta, hogy mi is van az ember orra elôtt (ha netán még nem tudtuk volna kívülrôl a Mahabharatát meg a Ramayanát, ami itt alapfelszerelés). Az egyik templom egyik sötét folyosóján - mintha az esô elôl álltunk volna be - kicsit arról is elbeszélgettünk vele, hogy hogy is volt ez a vörös khmerekkel (ô is harcolt ellenük) és hogy mi is a helyzet Magyarországon és nálunk hogy zajlott az utóbbi 50 év. Hm.

HOME

TOP