HOME

kis képre klikkelj

angkor 2001

hogyan aknamentesítsünk coca colával?

Van egy nagy tó nem messze az Angkor-templomoktól - Tonle Sapnak hívják - aminek természetes összeköttetése van a Mekong-folyóval és a monszuntól függôen hol erre, hol arra folyik a víz a kettô között. Jártunk egy olyan úszó halászfaluban, ami erre a tóra épült, és ahol az évszakokat illetve a víz mozgását követve mozgatják a házakat is. A tehetôsebbeknek fából épített úszóháza van kint a vizen, amit csak föl-le kell úsztatni, a szegényebbek lábakon álló kis viskóját viszont szét kell kapni és újra föl kell állítani a megfelelô helyen.

A Tonle Sap tó amúgy szörnyû atrocitások színhelye volt--lidérces a túlélõk visszaemlékezéseiben újraolvasni ugyanazokat a csatornákat, szúnyogokat, sarat, halászatot, amit turistaként láttunk:

"It was a chilly evening of December 22, 1977, when a group of armed Khmer Rouge cadres herded what left of my family and neighbors to an unknown destination. At the time we were at a force labor camp in Siem Reap Angkor Province in What Known as People Democratic Kampuchea or Cambodia as we know today. Our group was counted one by one by the armed men, some were more like boys my age (at the time). There were 87 of us all together and 7 of them. None of us know for sure where we were going. However, after we have experienced similar move many times previously, we didn't really care where we were heading. We all sort of got used to such relocation. It was almost a routine to us. ..." (teljes szöveg)

A tó kezd teljesen feltöltôdni a Mekong hordalékával meg a saját túltengô élôvilágával - a gyékénnyel leválasztott kis halfarmokon néha elég nehezen kapnak levegôt a halak (értsd: fölfordulnak) - de hiába ajánlották a japánok, hogy megtisztítják a tavat, ha elvihetik a hordalékot szerves trágyának, mert a helyiek a megnyomorított szegények jogos gyanakvásával azt gondolják, hogy a japánok átverik ôket és kilopják a vízbôl azt, amitôl olyan sok benne a hal.

(Idevág még egy másik átveréstörténet is: hosszú idôn keresztül lopták szét és csempészték ki, fôleg Thaiföldre, az angkori szobrokat. A helyiek nem hitték el, hogy a szobrokért fizetnek ennyit a thai régiségkereskedôk és egy csomó szobrot szétvertek, hogy megtalálják bennük a drágaköveket.)

Kis hajóval mentünk ki a faluhoz, ahol minden úszott vagy a vízben állt. Csónakon a bolt, bambuszkötegekkel kiegyensúlyozott hajón a kocsma, lábakon az iskola: minden, ami egy faluba kell. A gyerekek éppen jöttek kis csónakkal az iskolából, négyen-öten egy csónakban, egy-egy kisfiú pedig póznával lökte a csónakot elôre.

Idônként a sekélyebb vízben ki is kellett szállnia valakinek, hogy megtolja a csónakot. Kicsit nehezen haladtak, de amikor mi a nagyobb, motoros hajócskával végképp megfeneklettünk egy zátonyon - amivel percek alatt színes kis forgalmi dugót alakítottunk ki - ôk persze vidáman elhúztak mellettünk. Ez is olyan volt mint Angkor - voltak más turisták is, de valahogy nem volt bántó, az ember azért tudott tôlük ott lenni, ahol volt. És persze olyan volt abból a szempontból is, hogy az ámuldozás és bûntudat folyamatosan váltogatja egymást.

Itt a halászfaluban (meg mindenütt) csak úgy általában furdalja a lelkiismeret az embert - csak attól ahogy élnek az emberek. Angkorban meg leginkább a központi templomok mellé kicsapott árusgyerekektôl (a koldulás elvileg betiltva!), és a kicsit távolabb esô templomok koldusgyerekeitôl (itt már semmi sincs betiltva). A hat-nyolcéves árusok rámenôsek, nagypofájúak és elég helyesek, a koldusgyerekek viszont némán, árnyékként követik az embert (az aknasérültek, már amennyiben tudnak járni, mankóval) és suttogva kérik az 500 rielt (kb. 13 cent). Aki kicsit többet kap, rögtön jól ki is röhögi a másikat - szóval rémálom.

Egyáltalán, nagyon nehéz nem állandóan arra gondolni, hogy milyen kevésrôl kellene lemondania a fejlett világnak, hogy itt egy kicsit elviselhetôbb legyen az élet és hiába tudja az ember, hogy ez nem olyan egyszerû, az sajnos teljesen mindegy, amikor szembejön - még csak nem is szembe jön - egy ilyen suttogva kolduló gyerek. Az aknák jó részét már fölszedték (ezért lehet az &n utóbbi években már szinte minden fontosabb templomot megnézni), de még mindig itt van a világon a legtöbb taposóakna.

Óvakodjunk a taposóaknáktól és igyunk Coca-Colát!

A Coca-Cola valószínûleg segít, hogy saját lábnyomainkba lépkedve hazataláljunk (1. kép), hatástalanítsuk az aknát (2. kép), a mezôn dolgozó felnôtthöz forduljunk segítségért (3. kép), avagy a véletlenül éppen nálunk lévô hangosbeszélôvel beszóljunk a faluba, hogy jöjjön valaki (4. kép).

HOME

TOP